Több olyan szituációm volt a napokban, mely környezetekben, társaságokban akkor tudtam feloldódni, amikor sikerült magamat kizökkentenem. Addig csak örényszerűen merültem alá a búbánatba vagy dühbe. És akkor akaratlagosan kivettem magamból magam, és csináltam valami nem vártat. Ez kívülre helyezte a figyelmemet, és így már benne tudtam lenni oldottan a helyzetben. Igazán odalenni. A másik nagyon fontos, hogy dicséretben részesítsem magam, továbbá a mellettem lévőket – hogy kimondasson, mit csináltunk jól, hogy meglássuk és elmondjuk, mi a jó a másikban, a másik beszédében. Ne csak belekössünk, hanem inkább szeressük, amit mond. Ha meg egyik sem megy, éppen se kizökkenni, se dicsérni nem tudunk, akkor meg el is fogadhatjuk az aktuális pillanatot, úgy ahogy van. Csak ne békétlenkedjünk befelé, csak mondjuk: “Elfogadom így is.”
