Női nyelvek

Kizökkentés, dicséret, elfogadás

biomama — Sun, 19 Apr 2009 19:50:27 +0000

Több olyan szituációm volt a napokban, mely környezetekben, társaságokban akkor tudtam feloldódni, amikor sikerült magamat kizökkentenem. Addig csak örényszerűen merültem alá a búbánatba vagy dühbe. És akkor akaratlagosan kivettem magamból magam, és csináltam valami nem vártat. Ez kívülre helyezte a figyelmemet, és így már benne tudtam lenni oldottan a helyzetben. Igazán odalenni. A másik nagyon fontos, hogy dicséretben részesítsem magam, továbbá a mellettem lévőket – hogy kimondasson, mit csináltunk jól, hogy meglássuk és elmondjuk, mi a jó a másikban, a másik beszédében. Ne csak belekössünk, hanem inkább szeressük, amit mond. Ha meg egyik sem megy, éppen se kizökkenni, se dicsérni nem tudunk, akkor meg el is fogadhatjuk az aktuális pillanatot, úgy ahogy van. Csak ne békétlenkedjünk befelé, csak mondjuk: “Elfogadom így is.”

Odatenni az érzelmeket

biomama — Fri, 10 Apr 2009 03:54:25 +0000

Ha nőként odateszem az érzelmeimet, kimondom egyből, mi zajlik bennem, mi okoz feszültséget – az úgy látom hat. Megdöbbent, megállít, kizökkent, a másikat hirtelen belemeríti a mi állapotunkba, ezért már nem tud nem megérteni. Nagyon erőssé, igazzá és őszintévé válik így egy konfliktushelyzet, mert felszabadulnak amúgy ki nem mondott dolgok, elhallgatott feszülések. Azt vettem észre, hogy az érzelmeink kimondása következtében spontánul feldolgozódik-kidolgozódik a feszültség, valamilyen váratlan azonalli megoldás kínálkozik bennünk. Nem kiszámított, szándékosan irányított szituációról van szó, ezért nem is midig értjük a történéseket. De az őszinte kiáradás következtében egyből jön a válasz, és összeáll az eddig bonyolultnak tetsző kép, jön a felismerés és a megértés. Csak bíznunk kell ebben az erős érzelmiségben, hogy magától is jól megoldódnak a dolgok: mert jelen vagyunk, benne vagyunk, részt veszünk a helyzetben. Nem határolódunk el, nem zárjuk be a szívünket, a hallgatással nem blokkolunk le feltörni kívánkozó érzéseket. Hanem épp: előhívjuk, elfogadjuk, szabadon engedjük, szeretjük. És ez hat.

A női kommunikáció heve

biomama — Wed, 08 Apr 2009 03:57:56 +0000

Egy munkamegbeszélés kapcsán nagyon pozitív élmények értek tegnap. A beszélgetésben felmerült egy kérdés, melyben még vannak bennem kezeletlen érzések, ám azon is elgondolkoztam, hogyan kommunikál sikeresen egy nő. Beszélgetőpartnerem szavai nem tudtak nem magukkal ragadni. Ha egy nő lelkesen beszél, akkor szinte szárnyal, sokoldalú, több témát érint, és ezek nagyon személyesek is lehetnek – ezért a párbeszéd (vagy inkább megnyílás/ megnyilatkozás) nagyon közvetlenné válik. A légkör így intim és személyes, nem hivatali viszonylatok érződnek, hanem inkább barátiak vagy még inkább lélektársiak. Ilyenkor a nő lelkesült és örömteli, csak úgy árad belőle a szó, és minden mindenhez tökéletesen illik, kapcsolódik: teljes egész a kép, mintha egy idillikus tájban lépkednél. Megvan benned az AHA-élmény, ezt pont én is így gondolom, egyet gondolunk, s nincs többé a különállóság érzése. Érzékeny szituáció ez, nehéz megállítani-belekérdezni, de olyan jó érezni a hevét és még milyen jó benne lenni!

Kommunikáció női körben

biomama — Wed, 08 Apr 2009 03:44:52 +0000

Hogyan beszélünk, ha csak mi magunk között vagyunk, női körben? Tegnapi női csoportos élményem alapján a következők maradtak meg bennem. A női körös kommunikáció: egy témától több téma felé elkalandozó, szétáradó, hömpölygő egyetlen nagy beszélgetésfonal. Igen személyes a hangvétel, így nagyon könnyű a bevonódás-belevonódás és bensőséges a hangulat. A társak által odafigyelővé-megértővé válik az egész közeg, még a falak is, a téma érzelmei átragadnak mindenre. Ebből az együttrezgésből aztán pillanatnyi tudatos kivonódással lehet váltani: tovább indítani egy új gondolatsort, ötletet, tanácsot – de ehhez szükséges a kikukkantás, a körből egy saját gondolatra való belülre helyezkedés, befelé pillantás, magamtól kérdezés momentuma. Ez előreviszi a női körös folyót, mely a közös női tudással egyre szélesebben áramlik és egyre érezhetőbben lüktet.

FÉKEK

biomama — Tue, 07 Apr 2009 04:33:50 +0000

Egy március eleji Nők Lapjában olvastam erről a módszerről, Palotai Gabriella pszichiáter ajánlotta az asszertív kommunikáció egyik alapgyakorlatát. Ha problémád merül fel valakivel, amit úgy érzel, nem tudsz megbeszélni, használhatod ezt a gyakorlatot elemzésre, és utána talán könnyebb lesz megosztani.
A fékek egy mozaikszó, így bontsd ki a problémát: F – mi a fókusz, mire irányul a probléma? É – milyen érzések kapcsolódnak hozzá, hogy érzed magad, mit vált/váltott ki belőled a dolog? K – mint kívánság: mit kívánok elérni ebben a szituban? E – milyen előnnyel járhat ez a másiknak, miért éri meg neki? K – következmények: mi történik, ha így mondom, így teszem?

Én ezt egy női kollégámmal csináltam végig, mikor úgy éreztem, nagyon félreértjük egymást, és csak halmozódott bennem a feszültség. Ahogy végigmentem a lépéseken, ez kioldódott, nyugodtan tudtam vele beszélni, és rájöttem, tulajdonképpen mi is a probléma, az igazi háttere a feszültségemnek.

Visszamenni a napodban

biomama — Mon, 06 Apr 2009 21:28:01 +0000

Ez a gyakorlat is a belső hangoddal, érzékeddel való kommunikációt segíti. Este, a nap végén, felteheted magadnak egy csöndes ötpercben a kérdést: Mi is történt ma velem? S szépen elndulhatsz visszafelé eseményről eseményre, mit is tudsz felidézni, mik voltak számodra fontosak aznap. Megnyugodhatsz, a belső hangod, csak azokat fogja kiemelni, melyek számodra valamiért lényegesek. S ezért még a felidéződő jelentenként kérdezhetsz magadtól: milyen pozitívuma van számomra az eseménynek, mi volt az én szerepem ebben a történésben, milyen üzenete van számomra? A gyakorlatról a Mandala Jógastúdióban hallottam egy önismereti klubban.

Ma nekem az a pillanat is eszembe jutott, ahogy beléptem a kislányomért a családi napközibe. Ők épp az uzsonna-asztalnál ültek. Ő rámnézett, és felrikkantott: “Visszaraktam a karikákat!” – büszkeséget éreztem, hogy ő úgy örült, hogy ezt a jelentős momentumot az életéből megoszthatta a mamájával.

Szabadon engedett kérdés

biomama — Mon, 06 Apr 2009 21:18:17 +0000

Ezt a gyakorlatot először Somától hallottam, majd egy NLP-s könyvben is viszontolvastam. Ha van egy nagy kérdésed, amire fontos választ vársz, próbáld meg minél pontosabban és konkrétabban megfogalmazni és leírni egy papírra. Ha ez megvan, akkor már ki is küldted az univerzumnak, és biztos, hogy jön rá válasz. Csak ne sürgesd, hanem tedd félre kis időre, s légy tevékeny valami általad kedvelt időtöltésben (főzőcske, kirándulás) vagy kényeztesd magad (masszázs, pedikűr). S ha figyeled a jeleket, akkor egyszer csak összeáll a válasz, amit nagyon igaznak és helyre illőnek érzel majd, az biztos.

Én ezt a kérdést tettem fel magamnak néhány napja: Pontosan milyen tevékenység az, amit egyedül is tudok csinálni, pénzt hoz a konyhára egy fél év múlva és boldogítani fog úgy igazán? Egyetlen dolog jelent meg nemsokára határozottan: a kommunikáció.

Belső hang

biomama — Mon, 06 Apr 2009 21:05:42 +0000

Érdekes, hogy amikor a női kommunikációról kezdtem el gondolkodni, elcsendesültem. Vártam, hogy jönnek a jobbnál-jobb gondolatok, hogy meghallok egy jó beszélgetést mögöttem a buszon, és majd kielemzem, mint napi témát. Aztán ezek úgy nem indultak be. Ezért hát elkezdtem a párbeszédet magammal. Megfigyeltem tehát néhány női sajátosságot a belső kommunikációmban.

Először hát várok, hogy mondjak valamit magamnak, jó nagy csönd van, és torokkaparás. Magamnak ezt úgy fordítom le alap berögzültségekből: hát ez most nem jön össze. És mégis, átbillentem magam: akkor mi az, ami jön? Van egy szorongó-feszítő érzés. Aztán eszembe jut Anett állkapocs-kieresztő, lazító gyakorlata. Kifújom jó hangosan a levegőt. És további gondolatok, más emberek jutnak eszembe, elterelődök az eredeti témámról. Visszaterelgetem magam: most magamra figyelek. Ilyenkor eszembe jut, hogy az önátadás pillanatai a legszebbek, mikor nem elemzem halálra a szituációt, mintegy csak jelen vagyok-benne vagyok a pillanatban. Seres Laci festő barátunk szerint ez a non-egó művészete. Szóval csak együtt vagyok magammal, nem kényszerít a belső hangom semmire, nem utasít, nem kritizál, csendben van.

Várom hát reakciót, figyelem a történést, a jelzést. Ha lépek egyet, azt már máshoz viszonyítva lépem, akkor már viszonyítom magam, nem tudom megfékezni a spontán önátvilágítást. Hát nem lépek, csak a bennem lévő érzést figyelem, kicsit foglalkozom vele, s végül: elmosolyodom.